Vasárnap Mozart-maraton volt a MűPában. Kilenckor már meg is reggeliztünk, ami példátlan, de fél 11-re szólt az első jegyünk, az utolsó este 9-re, és még három napközbeni koncertre sikerült jegyet venni, két koncert között pedig a vetítésekre mentünk, összesen négyszer. Kb 10 órányi Mozartot vettünk magunkhoz tehát, és nem tűnt soknak, persze ehhez a remek előadások és zenészek is kellettek, egész napos ünnepség volt. (Nekem amúgy is kezdett lelkiismeret-furdalásom lenni, mert a két héttel ezelőtti Met-közvetítés, az Istenek alkonya óta szinte csak Wagnert hallgattam.)
Szóval legkésőbb 10-kor el kellett volna indulni, de csak 10 perccel később sikerült, mert még a napi ellátmányunkat csomagoltam. (Ne járjunk úgy, mint az Istenek alkonya közvetítésekor, amikor már az első szünetben elfogyott minden a büfében. Hat órát ki lehet bírni - különösen, ha olyan elképesztő az előadás, mint a Metropolitané volt –, de a tizenkettőt sokalltam volna. Aztán kiderült, hogy el lehet lenni csak Mozarton is. De azért az egyetlen hosszabb szünetünkben négy óra körül megebédeltünk (sajtkrémes pogi, meggyes piskóta à la Mozart (mandulás-marcipános), kávé (drazsé, ill. csoki), alma + napi gyogyik).
A MűPában mindig próbáljuk megúszni a középerkélyt, most azonban muszáj volt oda is jegyet venni, méghozzá mind a három szintre, mert annak idején - novemberben - a jegyek árusításának megkezdése után 2-3 órával (!) már alig voltak szabad helyek (vagy már nem is lehetett jegyet kapni, mint például a Szabadira (K. 377) vagy a C-dúr klarinétversenyre), így aztán Kelemen Barnát, Kokas Katalint és a Budapesti Vonósokat az első emeletről hallgattuk (Esz-dúr sinfonia concertante, K. 364.), az általunk látott-hallott koncertek közül ez volt az egyik legszebb. A második emeleten pár ülésnyire voltunk a legfiatalabb maratonistától, aki egy kb. féléves kisbaba volt, és tökéletes csöndben hallgatta a Jupiter szimfóniát (ellenben a mellettünk ülő néniknek ez a csöndben maradás nem sikerült - amivel persze nem voltak egyedül -, azt hiszem, örökre az általam meg nem értett dolgok közt marad, hogy a tételszünetekben miért beszélgetnek iziben az emberek).
A vetítésekre igazi csemegéket válogattak a szervezők. Bartoliból még egyszer ennyi jöhetett volna, belenéztünk 54-es Don Giovanni-előadásba, így Cesare Siepit is hallottuk tegnap, és kedvencem, az A-dúr hegedűverseny is hallható volt Yehudi Menuhinnal és a Bécsi Szimfonikusokkal, hihetetlenül szépen (különben a 1966-os felvétel képileg is tanulságos, de erről nem írok, egyrészt mert már baromi késő van, másrészt akkor Karajanról is írni kéne).
És végül a harmadik emeleti középerkély, ahol még soha nem ültünk. (El kell ismerni, impozáns látvány onnan, madártávlatból a terem.)
A házigazda BFZ tagjai között helyezkedtek el a kóristák és szólisták is, ami mondhatni indukciós hatással járt. Nem tudom, közelről hogyan befolyásolta ez a hangzást, de ott fent tökéletes volt, és igen, Mozartért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése